Évek óta megszokott reggeli látvány a Kútvölgyi út – Szilágyi Erzsébet fasor – Városmajor utca kereszteződésben a torlódás, a dudáló, keresztbe-kasul álló és öklüket rázó autósok és a síneken állókra csengető villamosok. Hangzavar, megadugó, düh.
Mindennek oka, hogy az amúgy is kesze-kusza kereszteződésbe érkezők egy része más sávon előrefurakodva áll be a szabályosan várakozók elé, más részük a szabad jelzésük végét jelentő sárgában még behajt a kereszteződésbe – nem ritkán egy irányból két-három autó is.
Néhány napja reggelente rendőri irányítással egészül ki a lámpás forgalomirányítás – azóta mintegy varázsütésre megszűnt a káosz. A rendőrök láttán visszasorolnak sávjukba a furakodók, a sárgára váltó lámpán már nem megy át egy autó sem (aki mégis megpróbálná, a rendőr visszainti), és így nem torlódik össze 10-15 autó a kereszteződés közepén.
Az, hogy lehet végre közlekedni, önmagában örömteli fejlemény! Viszont elszomorító, hogy ehhez külső kényszerre van szükség. Milyen sokan nem képesek önfegyelemre: amíg nincs rendőr, csak az számít, hogy ők – másokat semmibe véve – nyomuljanak. A végeredmény pedig olyankor természetesen a forgalmi dugó és a vesztes-vesztes pozícióban acsarkodók hada. Máskor talán épp ezek a nyomulók hőbörögnek bármiféle korlátozás és szabály ellen, szabadságra és jogaikra hivatkozva – és megfeledkezve arról, hogy azok csak addig érvényesek, míg másokét is tisztelik…
A szituációról egy magyar író sok-sok éve hallott, és azóta is gyakran visszacsengő mondata ugrott be: „Ha képtelen vagy az önfegyelemre, mások fognak megfegyelmezni.” Ezt még annyival lehet kiegészíteni: önfegyelem nélkül feladod a win-win esélyét is.